Homonnay Zsolt - Egy bonviván a katonai kollégiumból

Arról is beszélt, miért szereti a vidéki életet és hogyan lett a bio életmód elkötelezett híve. Hogyan vonzotta be egyik nagy álmát, Jean Valjean szerepét és alapvetően materialista szemlélettel miért végzett el két pránanadi tanfolyamot.

– Meglepett, hogy annak idején katonai gimnáziumba és kollégiumba jelentkezett Zalaegerszegen. Hogyan fér meg a lelkében a militarista és a bonviván?

Sehogy. A katonai kollégium számomra kaland, egyfajta útkeresés volt. Életem rendkívül értékes, fejlesztő időszaka, az ott kötött barátságaim a mai napig tartanak. Zárt közösségekben gyakrabban születnek életre szóló kapcsolatok. Az akkori barátaimmal ma is összejárunk, és évtizedek távolából is úgy érezzük, mintha nem is váltunk volna el egymástól... Jellemző rám, hogy igyekszem nyitottan élni. Akkoriban a katonai élet ismeretlen, érdekes létformának tűnt számomra. Az ottani erős művészeti vonalból rendkívül sokat profitáltam. A kulturális seregszemlék, a számtalan páratlan lehetőség, a kiváló felszereltség egyaránt építő volt számomra. Nem beszélve a férfiasodást, testi-lelki erősödést segítő, összetartó, egymást támogató közösségről. Egy ilyen közegben hamarabb önmegismerővé válik az ember. A sportot, a művészeteket és a közösséget imádtam, azonban a lövészet, a ballisztika és a járőrgyakorlat nem az én világom volt.

– Kicsoda valójában Homonnay Zsolt: a musicalszínész, a férj és édesapa, illetve a gitározó, motorozó, oldtimer- és focirajongó hobbiszakács?

Ez mind együtt. A gyerekeink alaposan megváltoztatták az életünket, azonban mégis, sok minden megmaradt, illetve visszatért a korábbi évekből. Amióta az eszemet tudom, sportoltam. Gyerekkoromban fociztam, ami egy időben abbamaradt, de a fiaimmal visszatért. A nagyobbik, a nyolcéves Zsombor igazolt egyesületi játékos, és amikor csak tehetjük, a kicsivel, Bulcsúval kiegészülve együtt is szívesen rúgjuk a bőrt. Az éneklés elhivatottság. Életforma. Középiskolás korom óta fontos része az életemnek. Tudatosan vigyázok a hangomra: nem dohányzom, nem fogyasztok alkoholt, a színpadra lépést megelőző estén igyekszem időben ágyba kerülni. Mindez pontosságra és megbízhatóságra is neveli az embert, ami a szakmai profizmus egyik alapja... A férj és apa Homonnay Zsolt is teljesen normális férfi, aki odafigyel a családjára. Tiszteli és szereti a feleségét, Polyák Lillát, és például arra is odafigyel, ha a feleségének este előadása van, másnap reggel ne neki kelljen felkelnie a gyerekekhez. Mostanra kialakultak közöttünk a szerepek és a feladatok. Ha éppen nincs színházi munkám vagy fellépésem, esténként szívesen mesélek a fiúknak. Azt szeretik a legjobban, ha nem könyvből olvasom, hanem fejből mondom, az aznapi történésekhez és az aktuális hangulatukhoz igazítva a mesét.

– Mikor érezte először, hogy révbe ért az élete?

Amikor a külföldi munka után hazaköltöztünk. Friss diplomával Lilla Bécsben vállalt feladatokat, én pedig Berlinben dolgoztam. Két és fél évig éltünk a családunktól és egymástól távol. Embert próbáló időszak volt, folyton éreztük egymás hiányát. Fura dolog, hogy esténként kétezer embernek játszol, akik az előadás végén állva tapsolnak, neked pedig nincs kivel megosztanod az élményt. Hazamész az üres lakásba, a magányba... Csábító volt a szakmai kihívás, és a pénz is jól jött, belevágtunk egy építkezésbe. Én viszonylag ritkán tudtam Berlinből hazajönni, Lilla Bécsből kicsivel gyakrabban. Egyszer azzal fogadott, hogy építtetett egy kandallót. Begyújtottunk és akkor éreztük: végleg megérkeztünk. Hogy mindig erre vágytunk, otthon vagyunk... Meghosszabbíthattuk volna a külföldi szerződéseinket, de nem tettük. Hazahúzott a szívünk. Bevallom, sokáig abban gondolkodtam, hogy külföldön csinálok karriert, minden kihívásra nyitott voltam. Amikor kiutaztam Berlinbe, már beszéltem angolul, gondoltam, németül is hamar megtanulok. Így is lett, ment minden, mint a karikacsapás. De mindig más városba szólított a szerződés, és akkoriban döbbentem rá, valójában mennyire fontosak a gyökereim, és hogy kell egy biztos pont az életünkben. Ez persze nem zárja ki a jövőbeni újabb külföldi munkát, abban azonban biztos vagyok, hogy sehová nem költöznénk ki örökre.