Horgas Eszter - Hinni kell az álmokban

Horgas Eszter neve egy csapásra ismertté vált, amikor pár évvel ezelőtt színpadra álmodta a Carment. A fuvolaművész világ életében arra törekedett, hogy valóra válthassa legmerészebb vágyait is. Könyvében Eszter nemcsak erről, hanem félelmeiről is vall.

- Amikor évekkel ezelőtt a válása kapcsán beszélgettünk, megfogadta, hogy többé nem mesél róla. Hangok mögötti világom című könyvében azonban újra meglepő őszinteséggel az olvasó elé tárja múltjának egy szeletét. Miért?

- Mindannyian úgy jövünk világra, hogy hozunk magunkkal bizonyos jellembéli vonásokat. Ezeken természetesen sokat formál a környezetünk, de vannak olyan adottságok, amelyeket nem tudunk levetkőzni. Az én esetemben ilyen dolog az őszinteség. Ugyanakkor szerettem volna segíteni azoknak a nőknek, akik hasonló helyzetben vannak, de valami miatt nem mernek továbblépni.

- Az őszinteségből viszont olykor sok konfliktusunk adódhat…

- Ne is mondja! Erről hosszasan tudnék mesélni. Viszont ott van annak a bizonyos érmének a másik oldala is.

- Vagyis?

- Egyetlen művészet sem táplálkozhat hazugságból. A fuvolám és köztem nagyos szoros érzelmi kapcsolat van. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy nagyon bensőséges viszony, amit akár szerelemnek is nevezhetnék, hiszen amikor fönn állok a színpadon, a számhoz emelem és nagyon finoman levegőt fújok bele. A lelkem egy részét lehelem bele, ami hangokká formálódik. Erre úgy nem lennék képes, ha az életem hazugságokról szólna.

- Mit gondol, a sikerét is ennek köszönheti?

- Egy alkalommal, amikor az első mesterfuvolám szerettem volna megvenni, megkerestem egy bankot, hogy szponzoráljanak. Az igazgató arra kért, hogy mondjam el neki, tulajdonképpen mindez miért is lenne jó a banknak? Válaszolhattam volna azt, hogy a bank neve ott lesz minden óriásplakáton, lemezen, de helyette azt mondtam: mert ettől én annyira boldog lennék! És ez elég is volt. A gazdasági kapcsolatokban talán még nagyobb értéke van az őszinteségnek és a megbízhatóságnak, mint ez élet egyéb területein. Az élet nem szólhat pusztán a hazugságokról, mert akkor annak nem sok értelme lenne.

- Volt idő, amikor megjárta a poklot.

- Amikor úgy érzed, hogy egy problémával egyedül maradtál, képes vagy elhinni azt, hogy az egy nagyon személyes dolog. És ez így is van rendjén, hiszen annak éled meg. Aztán, ahogyan múlik fölötted az idő, sok mindent másképp kezdesz el látni, és sok mindenre rájössz.

- Például?

- Rájössz arra, hogy a szomorúság hozzátartozik az életedhez. A pokoljárás sok pozitív dolgot ad. A válás önmagában kudarc, de ami utána jött, ami utána történt, az nagyon sok energiát adott. Megértettem például, hogy a volt férjem nem az én párom, éppen ezért egyfajta büntetés lett volna a sorstól, ha együtt maradunk. Ha az ember beragad egy állapotba, akkor nem tud fejlődni, nem lesz képes arra, hogy befogadja azokat a dolgokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy szellemileg továbbléphessen. Ráadásul elsorvad a lélek, és nem adod meg magadnak azt a lehetőséget sem, hogy megtörténjenek veled a dolgok. Ez nem csak a magánéletre igaz, hanem minden társas kapcsolatra is. Ha én például azért maradok meg egy zenésztársam mellett, mert nem merem neki elmondani, hogy többre és másra vágyom, akkor újabb lehetőségektől zárom el magam, és persze őt is. Olyan dolgoktól, melyeket egy új partner hozhat csak meg. Persze a jövőtől és az újtól való félelem sok mindennek gátat szab.

Az interjú folytatása az EZO Élet Magazin 8. számában olvasható