Még egyszer Rúzsa Magdi

Édesanyád már gyermekkorodban megérezte, hogy téged nagy feladat vár, hogy küldetésed van, amit végig is fogsz csinálni. A többi testvéredről is így gondolkodott, vagy tényleg más voltál, mint a többiek?

- Mindhármunkhoz így állt hozzá, mint egy olyan anya, aki szerint az ő csemetéi a legszebbek, legjobbak a világon. Igyekezett úgy nevelni bennünket, hogy azt tudatosítsa bennünk, hogy mindhárman különlegesek vagyunk. Egyébként mindig is azt éreztem, hogy mindhárman kicsit különcök vagyunk. Van bennünk valami, amitől fontosabb dolgokra vagyunk hivatottak, mint az átlag gyerekek.

Az iskolai kórusból eltanácsoltak. Hogyan reagáltál? Elkeseredtél, vagy ez csak megkétszerezte az akaratodat? Hogyan viszonyulsz a negatív kritikákhoz, a csalódásokhoz, és hogy volt ez gyermekkorodban, a sikereid előtt?

- Ez nem pontosan így történt. Nem kirúgtak a kórusból, hanem kiküldtek a próbáról. De amire gondolsz, az igaz. Valahányszor az életemben negatívum történt velem, hihetetlen dacot, dühödt akarást váltott ki belőlem. Makacs vagyok, „csakazértis” meg kell mutatnom mindenkinek, milyen fából faragtak. És az elutasítás nemcsak megerősíti az akaratomat, hanem úgy érzek, mint Ludas Matyi - háromszor kell bebizonyítanom az igazamat.

Biztos sokan kérdezték már, de mindenkinek tanulságos, ezért én is felteszem a kérdést: hogyan élte meg egy iskolás lány a délszláv háborút?

- Általános iskolába jártam, mi, gyerekek, nem fogtuk fel ezt olyan tragikusan. Nem voltak félelmeink, éltük a mindennapi életünket. Vagy nem is értettük, vagy megpróbáltuk nem tudomásul venni, mi történik körülöttünk. Tanultunk, buliztunk. Szüleinken már jobban lehetett érezni a kilátástalanságot, a rettegést. Arra azért emlékszem, hogy a suli előbb bezárt.

Nem elsősorban a csatazajra gondolok, inkább a háború miatti nélkülözésre.

- Nem igazán szeretek erről beszélni, de a nélkülözés nálunk háború nélkül is folyamatos volt. Rendezett anyagi helyzetünk csak egész kicsi koromban volt egy nagyon rövid ideig. A Milosevics kormánnyal aztán irgalmatlan tempóban elindult lefelé minden.

Zavart téged a szegénység, vagy észre sem lehetett venni, mert ez volt a természetes? Gondoltál-e valaha arra, hogy egyszer minden másképp lesz?

- Nem mindenki volt szegény, ami egy kicsit zavart, de elfogadtam. De folyamatosan másról gondolkodtam. Meg is ígértem magamnak, ha egyszer ennek vége, én többet szegény ember nem leszek. Megteremtek magamnak egy bizonyos életszínvonalat, és többé nem kerülhetek az alá. Ugyanakkor azt is megfogadtam, hogy ember maradok.

Tudtál, megéreztél már gyerekként valamit a jövőből?

- A szüleim nagyon rossz házasságban éltek. Mindennapos volt a veszekedés, a kiabálás. Minden este úgy feküdtem le, hogy magamban végiggondoltam a jövőmet. Tudtam, hogy én el fogok menni innen, lesz egy saját életem, amibe nem szól bele senki, lesz egy saját lakásom, amit úgy rendezek be, ahogy én akarom, ahol mindig béke lesz, nyugalom. Folyamatosan kivetítettem magamnak az elképzelt világomat. Ma is nap mint nap végiggondolom, lejátszom magamnak, hogy egy-egy szituációban én hogy viselkednék. Mit mondanék, ha engem kérdeznének. A fontos dolgokat tudatosan előre lepergetem magam előtt, aztán amikor túl vagyok rajta, kiderül hogy többnyire sikerül a jövőbe látnom.

Kérsz-e valakitől segítséget?

- Az angyaloktól. Meg a Nagymamámtól. Elmesélek neked egy nagyon érdekes történetet. Tavaly nyáron halt meg a Nagymamám. Azóta kérem az ő segítségét is. Leginkább az álmaimon keresztül kapok üzeneteket, nagyon érdekes és izgalmas megfejteni őket.

A Mama halálakor egész héten rohangálnom kellett, nem tudtam elmenni a temetésére. Borzasztó fájdalom tombolt bennem, valahogy mégsem jött a szememre a sírás. A hét vége felé egyszer csak az autóban zokogni kezdtem egy kereszteződésben, és alig tudtam abbahagyni. Aznap éjjel különös álmom volt. Autóval érkeztem haza a Mama házához, ő ott állt előttem csípőre tett kézzel, és arra kért, keressek meg valamit az autómban, amit elveszítettem, és amire nagyon nagy szükségem van.

Egy-két napig nem foglalkoztam az álom megfejtésével, de aztán csak nem hagyott nyugodni, nekiálltam, és felforgattam az autót. Már majdnem feladtam, amikor az egyik szőnyeg alá becsúszva megpillantottam a rózsafüzéremet. Azonnal rájöttem, mit üzent nekem a Mama: azt, hogy a hitemet, az önmagamba vetett hitemet nem szabad elveszítenem.

Álmod volt a színpad, a fellépések, a zenekar. 24 éves vagy, minden valóra vált. Hogyan tovább? Miről álmodsz most?

- Arról, hogy nagyon nagy dolgokat viszek véghez. Hogy olyan slágereim lesznek, amik megmaradnak akkor is, amikor én már nem leszek.

Szép gondolat egy fiatal lánytól. Bár – megbocsáss – de jóval öregebbnek gondolnálak, ha csak a gondolataidat olvasnám.

- Azt mondják, a lelkem öregebb. Valaki belenézett a szemembe, és döbbenten kérdezte: Úristen, hány száz év van mögötted?

2004-ben Zentán mondtál egy mondatot, amit ha ma felidézünk, olyan, mintha a próféta szólt volna belőled. Hiszed, hogy időnként látod a jövőt, vagy csak úgy gondolod, hogy ha szívósan küzdünk valamiért, annak valóra kell válnia?

- Ha kőkeményen akarsz valamit, úgy, hogy ne árts vele másoknak, sőt, hogy jót is tegyél vele és ne csak magadnak, és ha igazán, tiszta szívből tudsz hinni benne, akkor annak be kell következnie.

Jobban kell küzdeni egy vajdasági magyar lánynak, mint egy budapesti magyar lánynak?

- Itt is nagyon kell küzdeni. Nekem meg nagyon nagy szerencsém is volt. Persze mélyről több az erő. Nekem nyáron tizenkét évesen hajnali négykor kellett kelnem, és este sötétedésig a földeken kapáltam. De mindazért, amit 2006 előtt a sors rám mért, nem haragszom, inkább hálás vagyok. Annak köszönhetem, ami lett belőlem. A munkához való hozzáállásomat, a gondolkodásomat, a kitartásomat. Pozitív és negatív értelemben is túlérzékeny vagyok. Végletesen tudok örülni valaminek, és a padlóra tudok zuhanni, ha bánat ér. Ez a szenvedélyesség segít, a dalaimban felhasználom.

A megasztár döntősorozatának első napjára igyekeztem, amikor meghallottalak a Sláger rádióban, ahogy Borost, Bochkort és a fél országot tanítottad Bon Scottul énekelni. Hallgattalak, és tudtam, te fogod ezt a szériát megnyerni. Szerinted én is jövőbe látó vagyok, vagy a lelked mélyén érezted ezt te is?

- Minden éjjel imádkoztam. Nem feltétlenül azért, hogy nyerjek. Inkább azt éreztem, hogy most megváltozik minden, az életem fordulópontjához érkezett. És annyian mondták előtte, hogy úgysem lesz belőlem semmi. Be akartam bizonyítani, hogy egy falusi lány mire képes. Volt olyan barátom, aki nézett a tévében, és bevallotta, hogy annyi erőt kapott tőlem, hogy az ő élete is megváltozott az én sikeremtől.

Az Eurovíziós Dalfesztivált látva csalódott voltam a 9. hely miatt, mert szerintem a legjobb voltál. A legegyedibb, a legeszköztelenebb, a legjobban teli érzésekkel. Később, amikor számtalan díjat nyertél a daloddal, azért megnyugodtam. Te hogy élted meg ezt?

- Egy icipicit én is csalódott voltam először, látva a lobbizást, hogy itt is az számít, ki kinek a haverja, de azért később már nagyon büszke voltam. Eleinte a dalomat is leszólták, azt mondták ezzel utolsó leszek. Pici bácsi mondta egyedül: Gyerek, hallgass a szívedre, és azt énekeld, amit te szeretnél. Ő találta ki az egész látványt is. Igaza volt.

Magyarország legnagyobbjai - Presser, Horváth Charlie, stb. - egyenrangú társukként fogadnak el, koncerteztél Janis Joplin zenekarával és Brian Adams előtt több százezer ember őrjöngése közepette énekeltél már - innen hova tovább? Tényleg a világ meghódítása a cél, még akkor is, ha tudod, hogy ez eddig a magyar könnyűzenében senkinek sem sikerült?

- ...Igen…

Ne folytasd. Úgy legyen. Ámen.

LC