Müller Rózsa - Előre látta a családi drámát

Ahogy arról korábban az EZO élet hasábjain is beszéltem, a Tigris évét írjuk, amely már előzetesen is számos ugrásszerű, hirtelen fordulatot, köztük tragédiákat ígért. Ahogy a tigris gyors és kiszámíthatatlan, az idén bekövetkező események is azok. Beszélhetünk akár pozitív dolgokról, mint amilyen egy régóta gyógyíthatatlan betegség ellenszerének a felfedezése, vagy épp ellenkezőleg, drámákról, háborúról, halálesetekről. Mindenki bízik abban, hogy nem ő lesz az, akinek szembesülnie kell efféle nehézségekkel, de azt is tudjuk, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Az elmúlt hónapok folyamán, az én életemben bekövetkező tragédiák számomra felérnek egy világháborúval: meghalt a férjem és a fiam. A férjem már több mint tíz éve beteg volt, és már tavaly karácsonykor mondtam a családomnak, hogy még húsvét előtt itt hagy bennünket. Minden tőlünk telhetőt megtettünk érte, mi a családja és az orvosai is, de neki az elmúlás már megváltás volt. Mondta is az orvos barátnőm, sőt, a végén már ő maga is, hogy ne imádkozzak érte, mert az élet ebben a formában számára már csak kín.

Nehezen engedted el?

Tudom, hogy mindannyian csak átutazók vagyunk itt a Földön, jelenlegi életünket csak időszakosan birtokoljuk, s ahogy a Teremtő életre hívott bennünket, úgy egyszer elkerülhetetlenül magához is szólít. Ő szabja meg az életünk hosszát, és nekünk semmilyen beleszólásunk nincs abba, hogy mikor születünk, vagy halunk meg. A fiam szintén régóta, csaknem 25 éve küzdött egy olyan betegséggel, amely másokat rövid idő alatt maga alá gyűr, de a Teremtő és az orvosok, és az én mágikus erőm segítségével neki hosszú évtizedek is jutottak. Népszerű, közszeretetnek örvendő, tevékeny és rendkívül sikeres ember volt, aki számomra mindennél fontosabbá vált: magát az életet jelentette. Az ő sikere az enyém is, öröme, bánata az enyém is. Büszkeséggel és boldogsággal töltött el olyasvalaki édesanyjának lenni, aki mellett meg sem fordult az ember fejében, hogy a világban bármiféle baj lehet.

Láttad előre a tragédiát?

Pontosan láttam, sőt, tudtam az időpontot is, de ez a kegyetlen fájdalomtól nem óvott meg. A halála nem volt váratlan, de ettől még elfogadhatatlan. Ő is tudta, hogy búcsúznia kell, hiszen örökölte tőlem a tehetséget, amit én ősanyáimtól kaptam. Nem kellett külön beszélnem vele arról, hogy mi várható, szavak nélkül is tisztában volt vele. Nekem pedig még a kártyára sem volt szükségem, az arcán láttam a halál érintését az utolsó napokban. Megrázó volt.

Több asztrológust is barátodnak mondhatsz, ők is megerősítették akkor a megérzéseidet?

Igen, sajnos ugyanazt látták, ugyanarra az időszakra vonatkozóan, amit én, de ők még azt is megmondták, hogy éppen akkor állt mellé uralkodó bolygója, a Jupiter, amikor a Teremtő magához szólította őt. Ez számomra némi enyhülést jelent a gyászban, hiszen tudom, hogy Isten valóban a kegyelmébe fogadta. Csak ez után következett volna számára a pokoli kínok ideje. Szerencsére ettől megóvta őt a Mindenható. Egy napon elvesztette az eszméletét, kórházba került, tudatmódosító szereket kapott, s mivel az utolsó heteket átaludta, gyakorlatilag álmában, haláltusa nélkül lépett át a túlvilágra. A szörnyű tragédiában csak ez jelenthet számomra gyógyírt, hogy ez a drága gyermek nem szenvedett meg a halálért. A magyar nyelvben van egy olyan kifejezés a halálra, hogy „kiszenvedett”. A Teremtőnek, az orvosainak, a családjának és a saját imádságomnak, illetve számos jóskolléga szeretetének köszönhetően neki ebben nem volt része.

A vele történtek után megváltozott a halálhoz való viszonyod?

Vallom, hogy a halál nem szörnyű dolog, hiszen annyi történik, hogy az ember visszajut a Teremtőhöz. Aki megszületik, annak meg kell halni, s visszamenni oda, ahonnan érkeztünk. Sem az orvosok, sem a mágusok, sem a jósok nem élnek örökké. Hála istennek - teszem hozzá, mert ha így lenne, mi sosem találkoznánk elhunyt szeretteinkkel a túlvilágon. Az pedig, az ő elmúlásukat végigélve feldolgozhatatlan lenne.

Szoktál kommunikálni elhunyt rokonaiddal, a nagyszüleiddel, vagy a szüleiddel?

Nem. Sokszor leírtam, hogy nem szabad szellemidézést végezni, mert visszaüthet, akár más szellem is megérkezhet, mint akit várunk. Én e nélkül is folyamatosan érzem az eltávozott családtagjaim jelenlétét. Sőt, amikor a fiam kritikus állapotba került, éreztem, hogy megjelentek körülötte a korábban eltávozott rokonok, a nagyszülők, dédszülők. Hiszem, hogy ha valaki meghal, és van olyan szeretett hozzátartozója, akinek szüksége van őrá, akkor az illető marad. Az életemben például nincs olyan nap, hogy ne gondolnék a szüleimre vagy a nagymamámra, gyakran kapom a telefont, hogy ezt vagy azt elmondom nekik, mire rádöbbenek, hogy ők már nincsenek itt. Máig nem tudok beletörődni az elvesztésükbe, mert annyira valóságosnak érzem a jelenlétüket.

Miben találsz most gyógyírt, megnyugvást, feloldozást?

Annál megrázóbb nem történhet valakivel, mint, hogy eltemeti a gyermekét. Mégis azt mondom, hogy adatott nekünk a fiammal 43 év, amikor örülhettem neki, boldog voltam és büszke lehettem rá, és most még így is megköszönöm ezt a 43 évet. Elveszíteni valakit a földi valóságában, hogy nem látom többé, nem tudom megfogni a kezét, az borzalmas fájdalom. Ez ugyan nem enyhül, és nem is tudom elképzelni, hogy valaha fog, de háborgás nincs bennem, hiszen tudom, hogy előbb-utóbb találkozni fogunk, mert én sem élek majd örökké.

Olyan emberek, akik visszatértek a klinikai halál állapotából, mind arról számolnak be, hogy egy alagúton át haladtak a fény felé, és közben hallották, amint a szeretteik szóltak hozzájuk. Csak remélni tudom, hogy a halál állapotában ugyanígy történik. Az a Teremtő titka, hogy mi történik a halál után, hiszen a túlvilágról még soha senki nem jött vissza. Sem mágus, sem jósnő, sem asztrológus nem jelentheti ki, hogy ő mindent tud, senki ne kiáltsa ki magát Istennek! Aki olyan kijelentéseket tesz, hogy bármit meg tud csinálni, az hazudik. Ha a Teremtőnek más tervei vannak valakivel, akkor hiába az erőlködés, a mágia, a varázslat, az illető azt a sorsot fogja élni. Meghal és szenved, ha az vár rá, és megmenekül, ha az van megírva neki. Abban én sem tudok segíteni, hogy valakit ne érjen fájdalom ilyen-olyan okból, de tudom figyelmeztetni, hogy leselkedik rá valamiféle veszély, tehát kerülje el, vagy készüljön fel rá lélekben. A pofon akkor is fáj, ha nem ér váratlanul, de a lelkierő gyakran megerősíti a fizikai ellenállást.

Gondolod, hogy akár ismeretlenül is lehet valakinek gyógyító energiákat küldeni?

Azt mindenkinek tudni kell, hogy az őt körülölelő szeretet hatalmas ereje segít abban, hogy egy betegség ne legyen képes gyors iramban maga alá gyűrni valakit, és a betegnek ne legyen annyi szenvedése. Biztosan tudom, hogy a mi családi törődésünk és az én személyes energiám – természetesen az orvosok bravúros tevékenysége mellett – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a férjem és a fiam is évtizedeket éltek együtt olyan betegségekkel, amelyek szorításában általában hamar búcsúznak az emberek. A távgyógyítás erejére pedig bizonyíték az a számos, velem dolgozó jósnő itt az EZO.TV-ben, akik - értesülve a fiam állapotáról - a szeretetük, illetve együttérzésük erejével hatottak azért, hogy kevesebb szenvedéssel jusson el a Teremtő elé.

Nincs benned bűntudat, vagy lelkiismert-furdalás, olyasmiért, amit esetleg nem mondtál el, vagy tettél meg, mielőtt lejárt volna a számotokra rendelt idő?

Semmi újat nem mondtam nekik az utolsó napokban, csak szerettem őket. A férjemmel 53 éve voltunk házasok, de nem titok, és talán bocsánatos is, hogy őt ennyi idő elteltével már nem, mint férfit, hanem mint hozzám tartozót szerettem. Egy idő után én már a saját életemet éltem, de sosem váltunk el, hiszen a köztünk lévő szeretet megmaradt. Az utolsó percig mindent megtettem érte, gondoskodtam róla, nem hiszem, hogy lenne megbánni valóm. Nem gyötör lelkiismeret-furdalás, nem vétettem olyan hibát ellene, amit ki kellett volna javítani. A fiamat úgy szerettem, ahogy csak anya szeretheti a gyermekét: mindennél jobban. Nem hibáztathatom magam, mert jó anyja voltam, mint ahogy ő nekem jó gyerekem. Az életünk sosem volt egyszerű. Nagymamám és dédnagyanyám nagyon haragudtak, amikor egy áldott állapotban lévő nő úgy fogalmazott, hogy terhes. Azt mondták, akinek teher a gyerek, ne vállalja. Ugyanígy megbotránkoztak azon, amikor úgy fogalmazott valaki, hogy babája született. A babát félre lehet tenni, rá lehet bízni egy bébiszitterre. Nálunk mindenkinek gyermeke született, akit fel kellett nevelni, és megtanítani élni. Nagyon fontos, hogy nálam a gyermek soha nem eszköz volt, hanem cél. Nyolcévi házasság után születtek a fiaim, nem azért házasodtam, mert úton lett volna a gyerek. Azért is a férjemhez mentem feleségül, mert tudtam, hogy ő lesz az a megfelelő társ, akivel majd fel tudom nevelni az utódaimat. Nem örök szerelemnek választottam őt, hanem jó apának. Mindig úgy éreztem, hogy a nő legfontosabb és örök feladata, hogy gyermeke legyen, és azt szeresse. Ezért is óriási trauma elveszíteni őt.

A saját halálod időpontja sosem foglalkoztatott?

Nem, sosem néztem, hiszen nem magát a halált tartom ijesztőnek, csak az oda vezető utat. A halál már maga a megnyugvás, amikor a szellem kiszabadul a test börtönéből. Gondoljunk Kölcseyre, akiről azt mondták a kortársai, hogy „egy nagy szellem egy gyönge test börtönében”. Aki nem hal meg fiatalon, az megöregszik. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy ha valaki már nem lát, nem hall, szüntelenül fájdalmak gyötrik, és jószerivel nem talál az életében örömöt, akkor az lehet méltó. Az élet addig jó, amíg örömöt találunk benne. Amikor a férjemre gondolok, ez könnyíti meg az elengedést, hogy tudom, neki már megváltás volt a halál. Másrészt azt sose feledjük, hogy a lélek halhatatlan. Az energia nem szűnik meg, csak átalakul.

A Halak zodiákusban születtél, amely elmélyült spiritualitással ruházza fel a képviselőit...

… és amelyikről egyben asztrológusok azt is állítják, hogy aki ebben a jegyben látta meg a napvilágot, az nem születik újra, hanem a Nirvánába kerül. A keleti tanítások szerint ez az igazi kegy. Ennek ellenére én hiszek a reinkarnációban, abban hogy valahol, valamilyen formában visszatérünk, ha nem ide, akkor egy másik időbe és térbe. Talán sokaknak nem tetszik majd, amit most mondani fogok, de nem hiszek abban, hogy amikor valaki meghal, 7 napig itt van, 7 napig ott van, ha elengedjük, elmegy, stb. Ez nem így működik. A túlvilágon nincs tér és idő. Amikor egy lélek elhagyja a földi porhüvelyét, már nem létezik fent és lent, most vagy később, nincsenek napok, órák... A fiam erről sokkal többet tudott, hiszen rendkívüli módon vonzódott a keleti kultúrák iránt, főleg a buddhizmus és a Krsna-tudat foglalkoztatta. Ennek megfelelően az volt a végakarata, hogy hamvait a Szent folyó, a Gangesz vizébe szórjuk. Ez a feladat még előttem áll, de azt hiszem így lesz a legjobb. Nem bírnám elviselni, ha tudnám, hogy hova kerül, képtelen lennék kijárni a temetőbe. Ott kell, hogy legyen mindenütt, és ott is van.

Mindennek megszabott ideje van. Megvan az ideje a születésnek és a meghalásnak.

EZO Élet Magazin

Kérjen Ön is tanácsot Müller Rózsától! Mellék: 501.