Pataky Katával, Monty Roberts egyetlen kelet-európai tanítványával bátorságról, boldogságról, alázatról és a lovak tiszteletéről beszélgettünk.
Annak idején szinte mindannyian láttuk A suttogó című filmet, hiszen Robert Redford neve mindig garancia arra, hogy nem fogunk csalódottan távozni a moziból. Majdnem másfél évtized telt el a produkció bemutatása óta, s akkor még egyikünk sem gondolta, hogy a „suttogás” valóban létezik, úgy véltük, hogy csupán valami túlmisztifikált dologról lehet szó, amely köré a film tragikus és egyben romantikus történetét szőtték. Napjainkban viszont egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a suttogók igenis léteznek, ám nem a hollywoodi produkciókban játszanak fontos szerepet, hanem a mindennapokban, hiszen itt élnek közöttünk; ők azok az emberek, akik, nem törődve a támadásokkal, vették a bátorságot, hogy szembe menjenek a hagyományokkal, visszautasították az erőszakot, s a kényszerítés minden módját, amely eddig a lókiképzést jellemezte, és életcéljukká választották, hogy megmutassák a világnak: igenis létezik egy másik út, amely emberhez és lóhoz egyaránt méltó.
Kevesen tudják, hogy 2010 augusztusa óta már mi is büszkélkedhetünk egy saját „suttogóval”. Ő Pataky Kata, aki meg sem állt Kaliforniáig, hogy megvalósítsa az álmát, s a legnagyobbtól, Monty Robertstől tanulhasson, így jelenleg nem csupán Magyarországon, de Kelet-Európában is ő az egyetlen hivatalosan elismert Monty Roberts-instruktor, aki az Equust, a lovak és az emberek közös, hangtalan nyelvét beszéli.
Kata, fiatal kora ellenére elismert szakember, ismerősök és ismeretlenek egyaránt tőle kérnek segítséget, ha patás barátjuk feladja nekik a leckét. A mosolygós, érzékeny lány mindenkit elbűvöl kedvességével és természetes bájával, szinte az első pillanatban érezni, hogy olyan emberrel állunk szemben, aki sokkal jobban szeret adni, mint kapni. Ám amikor dolgozik, megismerhetjük a másik oldalát is, hiszen a lovak között ő a főnök: minden egyes mozdulatával magabiztosságot és erőt sugároz, s ellentmondást nem tűrve, olykor csupán a szemével irányítja a hatmázsás állatokat. Katával Gödön, a Szálender Lovastanyán beszélgettünk, ahol éppen egy tíz napos Monty Roberts-kurzust tartott.
Édesapád, Pataky Imre, Kossuth-díjas bábművész volt, édesanyád pedig több mint negyven éven át dolgozott színházban. Úgy gondolom, ilyen családi háttérrel minden adott volt ahhoz, hogy belőled is művész váljon.
Az biztos, hogy szuper gyerekkorom volt, hiszen a fél életemet a bábszínházban töltöttem. Az összes próbát, előadást láthattam és apu valóban nagyon szerette volna, ha én is valamilyen művészi pályát választok, meg is tett minden tőle telhetőt, hogy abba az irányba tereljen. Járattak engem művészi tornára, balettra, zongorázni, szolfézsra, és akkor ugye még ott volt mellette az úszás is, erre én mit szerettem volna? Lovagolni. Persze éppen a lovalás nem volt benne a szüleim velem kapcsolatos terveiben. A balett az úszás miatt nem jött össze, mert akkorra már szemmel láthatóan elkezdtek szélesedni a vállaim. A mai napig emlékszem rá, hogy milyen rosszul éreztem magam, amikor a balettintézetben a felvételiztető tanárnő rám szólt, hogy engedjem le a vállaimat. Ott álltam és feszengtem, hiszen fogalmam sem volt róla, hogyan kellene lejjebb engednem a vállaimat, amikor fel sem húztam őket. Így aztán a balettos pályafutásom véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna, a szüleimmel meg közölték, hogy sajnos alkatilag egyáltalán nem vagyok alkalmas balettosnak, aminek én akkor kifejezetten örültem.
Tehát maradt az úszás, abban viszont nagyon is sikeres voltál. Mellúszásban ötszörös magyar bajnok vagy és láttam olyan fotót is, ahol a dobogó tetején állsz, miközben a második helyről Egerszegi Krisztina mosolyog rád.
Igen, az a kétszáz méteres mellúszás volt, 1995-ben. Gyakorlatilag tizenkilenc éves koromig az úszás játszotta a főszerepet az életemben. Anyu minden nap fél ötkor keltett, heti hat alkalommal napi három edzésem volt, és bármilyen álmos és nyűgös voltam, sosem jutott volna eszembe, hogy egyetlen edzést is kihagyjak. Aztán teljesen váratlanul, szinte egyik napról a másikra, amikor hajnalban felkeltem, hirtelen belém hasított az érzés: elég volt. Furcsa, mert egészen addig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy én ezt már nem akarom csinálni, viszont utólag már teljesen érthető az akkori döntésem, hiszen élsportolóként elértem egy szintet, ám ez nem világszint volt, s onnantól kezdve már igazából semmi sem motivált arra, hogy további időt és energiát fektessek az úszásba.
Kész, vége, ennyi volt? Egyetlen pillanatig sem volt miatta bűntudatod?
Nem, képzeld, csöppnyi bűntudatom sem volt, egyetlen percig sem bántam, hogy meghoztam ezt a döntést, inkább felszabadultnak éreztem magam és másnap már nem is mentem le az edzésre.
Azért szoktál még úszni vagy messzire elkerülöd még az uszoda környékét is?
Azóta egyáltalán nem mentem uszodába, egészen idén januárig. December 31-én lovagoltam utoljára, méghozzá nagy pocakkal, aztán február 28-án megszületett a kislányom. Mivel sportember vagyok és nagyon hiányzott a mozgás, lóra viszont már nem ülhettem, ezért ebben a szűk két hónapban eljártam az uszodába, hogy olyan mozgást végezhessek, ami a babának és nekem is jót tesz.
Pesti lány vagy, ráadásul régebben nem is volt ennyi lehetőség a lovaglásra, mint amennyi most van. Neked hogy jutott mégis eszedbe, hogy lovagolni szeretnél? Egyáltalán, hogyan kerültél kapcsolatba a lovakkal?
Apu egyik kollégájának a kislányát elkezdték hordani a Tattersallba. Akkoriban úgy négy-ötévesek lehettünk, és ahogy ott ültünk az egyik bábszínházi próba alatt, elmesélte nekem, hogy képzeljem el, ő lovagolni jár. Természetesen nekem több sem kellett, azonnal elkezdtem nyúzni az apukámat, hogy én is szeretnék lovagolni, így aztán apu vitt ki az első lovaglóórákra. Teljesen beleszerettem a lovaglásba és a lovakba, volt olyan is, hogy két úszóedzés közé valahogy beszorítottam magamnak egy lovaglást, mert annyira jól esett, hogy a monoton úszás mellett valami egészen mást is csinálhattam. Nyaranta különböző lovardákban vállaltam munkát, hogy cserébe egy kicsit lovagolhassak, aztán később mindent bevetettem annak érdekében, hogy érettségire kikönyörögjek magamnak egy saját lovat. Nem kaphattam felnőtt lovat, mert annyi pénzük nem volt rá a szüleimnek, viszont egy választási csikót tudtak nekem venni, de azt előre kikötötték, hogy csakis akkor kaphatom meg, ha el is tudom majd tartani. Ő volt Kedves, életem első és eddigi egyetlen lova, akivel közel tizenhárom éven keresztül tettük szebbé egymás napjait.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy abból élnek, amit szeretnek csinálni. Viszont ahhoz, hogy idáig eljuss, nem kevés bátorságra és kitartásra volt szükséged, hogy a befektetett időről, energiáról, no és a pénzről már ne is beszéljünk.
Valóban, ez nagyon hosszú út volt. Még 1996-ban, jóval az itthoni megjelenés előtt kaptam meg Monty Roberts, The Man Who Listens to Horses című könyvét (később, magyar fordításban Az igazi suttogó címmel jelent meg – a szerk.), amely teljesen magával ragadott, s egy egészen más, eddig ismeretlen világ kapuját nyitotta meg előttem. Onnantól kezdődött az új időszámítás az életemben, hiszen gyakorlatilag a könyv elolvasásával tettem meg az első lépést a számomra kijelölt úton, persze ez akkor még nem volt tudatos a részemről. Aztán később, a főiskola elvégzése után egy multinacionális cégnél helyezkedtem el, de nem éreztem jól magam, a rutinfeladatok helyett inkább alkotni szerettem volna, hasznos dolgot csinálni, tudod, valami olyat, aminek majd nyoma marad a világban. Ekkor elkezdtem keresgélni, rátaláltam Monty Roberts honlapjára, ott olvastam az oktatási központjáról, de az, hogy hónapokra kimenjek Amerikába, annyira távolinak és persze megfizethetetlennek tűnt, hogy biztos voltam benne, az én számomra ez csupán egy álom marad. Végül a férjem bíztatására vágtam bele, Gergő mindvégig támogatott, azt mondta, muszáj megpróbálnom, különben úgy érzem majd, hogy elszalasztottam valami fontos dolgot, amit egész életemben bánni fogok.
A férjed is elhivatott lovasember vagy azért bíztatott, mert szeretett volna boldognak látni téged?
Inkább az utóbbi. Bár szereti és nagyon tetszik neki, amit csinálok, ő egészen más pályán mozog, viszont fontos volt neki, hogy megtaláljam az utam és elégedett legyek az életemmel. Gergő azt látta – amiről a mai napig is még nagyon sokat beszélgetünk –, hogy manapság ritka az, amikor valaki megtalálja a hivatását, amiben igazán jól érzi magát és hatékonyan tud működni, miközben nap mint nap azt csinálhatja, amit valóban szeret és nem mellékesen még meg is él belőle.
Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a kosztümöt farmernadrágra cseréld és nekivágj a világnak, hiszen semmi garancia nem volt arra, hogy ebből sikertörténet lesz.
Valóban, benne volt a pakliban az is, hogy ez csak egy rövid kirándulás lesz az életemben, éppen ezért az alaptanulmányokat Angliában kezdtem, közben pedig még főállásban dolgoztam tovább a munkahelyemen, hiszen a költségeket valamiből finanszírozni kellett. Aztán, ahogy múlt az idő, úgy lettem egyre biztosabb magamban, így a háromhónapos haladó tanfolyamot már Monty Roberts kaliforniai farmján végeztem el, majd 2010-ben az instruktori vizsgát is ott tettem le.
Rengetegen kérik a segítségedet. Gyakran hoznak hozzád problémás, kezelhetetlen lovakat, naponta rizikózol, amikor belépsz a körkarámba. Ilyenkor sosem érzel félelmet?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem féltem és valószínűleg lesz még több olyan helyzet, amikor a torkomban dobog majd a szívem. Vannak kifejezetten nehéz esetek, olyan – emberek által elrontott – lovak, akik alaposan feladják a leckét. Ilyenkor el szoktam gondolkodni, s megvizsgálom, hogy biztos mindent jól csináltam-e, és ha végképp nem jutok semmire, akkor segítséget kérek: felhívok egy ismerőst, felveszem videóra és elküldöm neki vagy áthívom, hogy nézze meg, mert több szem többet lát. Mint mindenütt az életben, itt is szükség van egy jó nagy adag alázatra, hiszen ez az én fejlődésemet is szolgálja.
Olvassa tovább! Az interjú folytatását megtalálja az Boldogság Magazin novemberi számában!
Az egészség és a szépség, a testi-lelki jólét azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyeket mindannyian készpénznek veszünk mindaddig, amíg valami miatt azok veszélybe nem kerülnek. És még ilyenkor sem egyszerű felismerni a tényt, miszerint segítségre van szükségünk.
A lelki egyensúly megborulásával nem szabad viccelni! Tisztánlátó képességgel rendelkező jósaink útmutatásával felmérheted, hogy melyek azok a területek, amelyekre fokozottan ügyelned kell, illetve betekintést nyerhetsz azokba a tényezőkbe, amelyek hatással vannak egészségedre és jólétedre. Egy számodra megfelelő jós segítségével, újra elnyerheted a testi-lelki egyensúlyt!
Mi az EZO.TV?
Az EZO.TV az egyik legmegbízhatóbb jós-tanácsadás illetve jóslást nyújtó internetes közösség. Több mint 10 éves fennállása óta az EZO.TV már 4 milliónál is több jóslást, rituálét és megannyi tanácsadást bonyolított le telefonon. Sokaknak segített megtalálni az utat, megadni mindazokat a válaszokat, melyek jobbá tették az életüket. Amit kínálunk, az sokkal több, mint jövendőmondás, mi segítünk megtalálni az életutad, a boldogságod! A megnyugvás, a sikeres élet, a boldogság csak egy telefonhívásnyira van tőled.
Több mint 100 jós, tisztánlátó, asztrológus és álomfejtő közül választhatsz, és biztos lehetsz benne, hogy a legjobb jósokkal fogsz kapcsolatba kerülni. Hívd megbízható és elhivatott jósaink egyikét még ma! Minden beszélgetés bizalmas, a legbiztonságosabb formában beszélhetsz a problémáidról, anélkül, hogy az illetéktelen fülekbe jutna. Bizalmas és biztonságos, egyenes válaszok valódi jósoktól, 100% elégedettség!